út a vadonba

legnagyobb részük még a határ előtt visszafordul. látom rajtuk már a kézfogásnál, de nem mondom, hogy nem viszem ki őket. nekem is kell egy kis zsebpénz.

bedobok hátra néhány random cuccot, első ránézésre olyan, mint egy rendes felszerelés. szorosan feltekert kötél, egy pár csizma, takaró, ilyesmi. az elején kifizeti, ezzel nincs gond. hajnalban indulunk, nem beszélünk sokat. az első benzinkútnál megállok, és azt mondom, hogy elmegyek bronzolni.

ő a kocsiban marad. a várakozás elbizonytalanítja az embert.
megpépesednek a gondolatai, szétmállanak benne az elhatározások. a reggeli fény meg pluszba rásegít a szépia-fóliájával a történetre. amikor meghúzza a cipőfűzőjét, akkor komorodik el csak igazán. és pillanatokig bámulja az ujjait, mert úgy néznek ki, mintha teljesen idegen, élettelen hernyók lennének.

a relációkban tisztulnak ki a dolgok. ilyenkor ez a munkám, hogy kushadok egy kicsit a benzinkúti vécében, a mérleg egyik serpenyőjében. aztán amire visszaérek, el is tűnik a fickó. nem hagy levelet.

söröskupakok

abban az időben még nem voltak ilyen problémák. mondja ezt, és úgy sejtem, hogy arra az időre gondol, amikor söröskupakokkal pótolták ki a zsetonokat huszonegyezés közben.

nagyanyám után örököltem a szigethalmi ház egyhatod részét. egy szöget nem raktunk abba a házba. bandival ketten felmentünk pestre. leszálltunk kőbányán, megittunk egy sört meg egy kávét, aztán aláírtuk a lemondónyilatkozatot. a következő vonattal meg jöttünk vissza.

úgy sejtem, hogy abban az időben összenézéssel működtek a dolgok. nem lehetett gondolatban kirabolni a másikat. az nem volt a lehetőségek között egy fél pillanatig sem. például volt, hogy nagyapám gyorsabban itta a sörét, hogy senki ne essen ki a játékból.

a legbelső takaró

nem emlékszem a szemed színére. valahányszor oda mertem nézni, elvesztem az örvényekben, gyorsan oda kellett kötözni a cipőfűzőmet a szabadság hídhoz, hogy ne sodródjak el végleg. de feketére tippelnék. egy merő szembogár. szinte alig látsz, csak érzel. halál pontosan mellényúlsz. olyan vagyok, mint egy megzavarodott tankpilóta. te magad vagy a coriolis. kapaszkodnék a hajadba (fekete, azt hiszem), de egész máshova csapódik be a kezem, a senkiföldjén. össze tudnám gyűrni a bőrödet. kíváncsi vagyok, mit rejtegetsz alatta. a rózsaszínű dekorgumi mögött tízezernyi csillagpulzár, lélegzetelállító lélegző, időtlen univerzum. pillanatnyi szemfényvesztés. egy pimasz vigyorral magadra rántod mája palástod.

fogvatartott

megpiszkáltam a zárat, és már bent is voltam. egy ideje úgy csináltam a betöréseket, mint más a májkrémes kenyeret. aznap este ő egy szál gyertyával állt az előszobában, és alig tudta leplezni az örömét. jó, hogy jöttél, mondta.  majdnem megállt a szívem.
szervusz, mondtam, jobb ötletem nem volt. egyél nyugodtan, mondta, és az arcomba tolta a gyertyát. a tenyerében egy torta maradványai és szétfolyt viasz. figyeltem az arcát egy ideig a fényben, ahogy egyre fiatalodtak a vonásai. tudom, hogy te soha nem bántanál, mondta.
kicsit szégyelltem magam, ahogy elnéztem a helyzetet. feszesen tartottam a késemet. akkora volt, hogy képtelenség lett volna rejtegetni. a hirtelen ijedtség sem tudta kiforgatni a kezemből az évek alatt megszilárdult magabiztosságot. soha nem tudnálak, mondtam, és feszengeni kezdtem a szavak tisztán érezhető erőtlenségétől.
azóta is ott állok késsel az előszobában, egy képtelen ígéret miatt. nem mozdulok, mert attól félek, hogy valaha rájön, hogy végig hazudtam.